1. fejezet- Úton

1. fejezet
Úton


Ez a nap is eljött. Első nap az iskolában. Ez mindenki számára különleges, de nekem még több okom van az izgalomra, mint másnak. Mert nekem ez nem csak az iskola első napja, hanem az első napom a normális világban is.

Úgy nőttem fel, hogy soha nem voltam korombeliek társaságában. Persze ez nem volt kivitelezhető, hiszen amint összebarátkoztam volna valakivel, rögtön költözhettünk is volna más városba. A gyors növekedésem és a korai szellemi fejlődésem biztos feltűnt volna a helybelieknek. Ezenkívül fennállt volna a veszély, hogy elárulom a kilétem valakinek. Bármennyire okos voltam mindig, csakúgy, mint a többi gyerekről, rólam is elmondható volt: „Ami a szívén, az a száján.” Hiszen rajtam kívül melyik gyerek számára normális, ha a szülei állatokra vadásznak, és annak vérét szívják. Melyik család nem léphet ki a napfényre? Eezeknél is nagyobb gondot jelentett az én kis képességem. Bárkinek, bármikor el tudom mondani a gondolataimat, érzéseimet szavak nélkül is. Csak megérintek valakit, és ha úgy akarom, képeket mutatok neki, amik leírják a közlendőmet. Kisebb koromban jobban szerettem a dolgok ilyetén közlését, de Anyáék hosszú és kínkeserves munkával megtanították nekem, hogy ezt csak akkor használjam, ha tényleg szükségem van rá. A beszéd ugyanúgy része a normális életnek, mint az, hogy pislognom kell vagy néha izegnem- mozognom. Ezt a leckét is megtanultam, bár el kell ismernem, azért néha még mindig használom az „erőmet”. Gyorsabb, és néha sokkal kifejezőbb, mintha ugyanazt a gondolatot szavakkal próbálnám kifejezni.

Ezen okok miatt nem kerültem még kapcsolatba egyetlen emberrel sem a rokonaimon, és a quileute törzs tagjain kívül.

Amikor eljött az iskola első napja, Anyáék, Rosalie, Alice és a többiek izgatottan ébresztettek reggel. Hát igen, az alvásra képtelen vámpírok pontosabb ébresztők, mint bármilyen vekker. Kirángattak az ágyból, és belöktek a zuhany alá. Amíg megmosakodtam és fogat mostam, Alice és Rosalie kikészítették a ruhámat az ágyra. Több mint egy hétig veszekedtek rajta, hogy melyik lenne a legmegfelelőbb. Anya is kivette a részét a vitából. Alig tudta meggyőzni a nénikéimet arról, hogy a világoskék koktélruha talán nem a legmegfelelőbb öltözék a suliba, bármilyen jól is megy a rózsaszín pírhez az arcomon. Végül egy sötétkék Levi’s farmer és egy csinos, de nem túl kihívó felső mellett döntöttek. – Ez a szín jól megy a hajadhoz. – mondták mindketten kórusban, amikor leakasztották a fogasról a bronzszínű topot. Mellé egy hasonló színű magas sarkút választottak, és hiába próbáltam őket meggyőzni, hogy egy tornacipő is megteszi, rám erőszakolták. Már megszokhattam volna! – gondoltam, amikor végül kitipegtem a szobából. Amint külsőre a tini korba léptem, minden bevásárló körút után egy tűsarkúval és egy hozzá illő táskával állítottak haza. A járás persze nem okozott problémát benne, mert örököltem a vámpírok kitűnő egyensúlyérzékét, és Apa szerint majdnem olyan légies vagyok, mint Anya. Ezért a képességemért már sokszor hálát adtam, mert néha úgy éreztem, vonzom a bajt. Persze komoly baleset soha nem történt velem, hála a jó reflexeknek, de biztos voltam benne, ha nem lennék fél-vámpír, már tolókocsihoz lennék kötve, vagy még rosszabb. Sokat hallottam róla, hogy Anya régen vonzotta a bajt, szóval azt hiszem, ezt tőle örököltem.

Amikor kinyitottam a szobám ajtaját, éreztem, hogy a levegőben palacsinta illata terjeng. Igazság szerint kifinomult orromat már előtte megcsapta az édeskés illat, de azt hittem hallucinálok. Az ajtó kinyitása után azonban már kétségem sem volt afelől, hogy Esme elfoglalta a konyhát, és szívét- lelkét beleadja a sütésbe.

- Hát megérkezett a mi gimnazistánk! – fogadott, amikor beléptem a konyhába.
Csak egy halvány mosolyra futotta az erőmből, mert igazából már nagyon ideges voltam. Amúgy sem voltam éhes, mert tegnap voltam vadászni, és még az izgalom miatt is hányingerem volt. A palacsinta viszont az emberi ételek között az egyik kedvencem volt, és Esme-t sem akartam megbántani, így végül megettem két palacsintát. Ezután fogtam a táskám, és elindultam a pokolba.

Öröm volt az ürömben, hogy Apa bármennyire szerette volna, nem vihetett el az iskolába. Bár még nem jártam semmilyen nagyobb közösségben, azt még én is tudtam, hogy ciki, ha valakit az apja viszi a suliba. De hála istennek, nálunk legalább ebből nem származott vita. Forksban úgy tudják, hogy én Edward unokahúga vagyok, és azért költözök a városba, mert ő és Anya épp egyetemen vannak, és nincs idejük velük foglalkozni. A legkézenfekvőbb megoldás pedig az volt, hogy Charlie nagyapához költözök, aki amúgy is olyan magányos.

Őszintén szólva nem tudom, hogy miért maradtunk annak idején Forksban. A logika és az eddigi szokás is azt diktálta volna, hogy elköltözzünk valamilyen másik sötét, esős helyre. De nem tettük, így Anyáék jóformán ki sem mozdulhatnak a házból, mert mindenkinek feltűnne, hogy hiába telnek az évek, ők nem lettek öregebbek. Ez Carlisle-nak jelenti a legnagyobb problémát, mert az orvoslás az ő hivatása. Azért „él”, hogy másoknak segítsen. De már nem dolgozhatott tovább a forksi kórházban, ezért most az egyik szomszéd város orvosa. Ott senki nem ismerte, ezért szabadon gyógyíthat. De ehhez bizony minden nap hosszú távokat kell kocsikáznia. Amikor rákérdeztem, hogy mi az oka annak, hogy mindezek ellenére még mindig itt élünk, csak halvány magyarázatokat kaptam. Olyasmiket, hogy ez mind miattam van, azért hogy én boldog legyek. Persze én tudom, hogy nem ez a valódi ok, de az igazságra még nem sikerült rájönnöm.

A családom egészen a kocsimig kísért. (Egy ezüstszürke Volvo, amit Apától örököltem. Nem voltak hajlandók nekem veszélyes kocsit venni, és túl feltűnőt sem, így végül ezt választottam. A régi kocsik iránti vonzódásom szintén Anyától örököltem, és igazából egy öregebb kocsit szerettem volna, de Apa ennél régebbi autóba nem ment bele.) Mindenkinek adtam egy- egy puszit, és mindenkit megöleltem (ezt nem is kerülhettem volna el), és végül beindítottam az autót. Kihajtottam a garázsból, és mikor már nem láttak, egyre jobban benyomtam a gázpedált. Szerettem a gyorsaságot, a száguldást. Régebben Apa gyakran a nyakába ültetett, és végigszáguldott velem az erdőn. Amikor ilyen gyorsan hajtottam, mindig átjárt az a kellemes érzés, ami akkor.

De most még ez az érzés sem volt teljesen tiszta, mert pár perc elteltével rájöttem, hogy az iskola felé száguldozom. És minél gyorsabb vagyok, annál több időt kell végigszenvednem az iskolapadban. Így végül felemeltem a lábam a gázpedálról, és inkább fékeztem. Végül szelíd 40 km/h-s sebességgel döcögtem Forks központja felé, miközben az autórádióból Debussy nyugtató zenéje szólt.