1. fejezet- Úton

1. fejezet
Úton


Ez a nap is eljött. Első nap az iskolában. Ez mindenki számára különleges, de nekem még több okom van az izgalomra, mint másnak. Mert nekem ez nem csak az iskola első napja, hanem az első napom a normális világban is.

Úgy nőttem fel, hogy soha nem voltam korombeliek társaságában. Persze ez nem volt kivitelezhető, hiszen amint összebarátkoztam volna valakivel, rögtön költözhettünk is volna más városba. A gyors növekedésem és a korai szellemi fejlődésem biztos feltűnt volna a helybelieknek. Ezenkívül fennállt volna a veszély, hogy elárulom a kilétem valakinek. Bármennyire okos voltam mindig, csakúgy, mint a többi gyerekről, rólam is elmondható volt: „Ami a szívén, az a száján.” Hiszen rajtam kívül melyik gyerek számára normális, ha a szülei állatokra vadásznak, és annak vérét szívják. Melyik család nem léphet ki a napfényre? Eezeknél is nagyobb gondot jelentett az én kis képességem. Bárkinek, bármikor el tudom mondani a gondolataimat, érzéseimet szavak nélkül is. Csak megérintek valakit, és ha úgy akarom, képeket mutatok neki, amik leírják a közlendőmet. Kisebb koromban jobban szerettem a dolgok ilyetén közlését, de Anyáék hosszú és kínkeserves munkával megtanították nekem, hogy ezt csak akkor használjam, ha tényleg szükségem van rá. A beszéd ugyanúgy része a normális életnek, mint az, hogy pislognom kell vagy néha izegnem- mozognom. Ezt a leckét is megtanultam, bár el kell ismernem, azért néha még mindig használom az „erőmet”. Gyorsabb, és néha sokkal kifejezőbb, mintha ugyanazt a gondolatot szavakkal próbálnám kifejezni.

Ezen okok miatt nem kerültem még kapcsolatba egyetlen emberrel sem a rokonaimon, és a quileute törzs tagjain kívül.

Amikor eljött az iskola első napja, Anyáék, Rosalie, Alice és a többiek izgatottan ébresztettek reggel. Hát igen, az alvásra képtelen vámpírok pontosabb ébresztők, mint bármilyen vekker. Kirángattak az ágyból, és belöktek a zuhany alá. Amíg megmosakodtam és fogat mostam, Alice és Rosalie kikészítették a ruhámat az ágyra. Több mint egy hétig veszekedtek rajta, hogy melyik lenne a legmegfelelőbb. Anya is kivette a részét a vitából. Alig tudta meggyőzni a nénikéimet arról, hogy a világoskék koktélruha talán nem a legmegfelelőbb öltözék a suliba, bármilyen jól is megy a rózsaszín pírhez az arcomon. Végül egy sötétkék Levi’s farmer és egy csinos, de nem túl kihívó felső mellett döntöttek. – Ez a szín jól megy a hajadhoz. – mondták mindketten kórusban, amikor leakasztották a fogasról a bronzszínű topot. Mellé egy hasonló színű magas sarkút választottak, és hiába próbáltam őket meggyőzni, hogy egy tornacipő is megteszi, rám erőszakolták. Már megszokhattam volna! – gondoltam, amikor végül kitipegtem a szobából. Amint külsőre a tini korba léptem, minden bevásárló körút után egy tűsarkúval és egy hozzá illő táskával állítottak haza. A járás persze nem okozott problémát benne, mert örököltem a vámpírok kitűnő egyensúlyérzékét, és Apa szerint majdnem olyan légies vagyok, mint Anya. Ezért a képességemért már sokszor hálát adtam, mert néha úgy éreztem, vonzom a bajt. Persze komoly baleset soha nem történt velem, hála a jó reflexeknek, de biztos voltam benne, ha nem lennék fél-vámpír, már tolókocsihoz lennék kötve, vagy még rosszabb. Sokat hallottam róla, hogy Anya régen vonzotta a bajt, szóval azt hiszem, ezt tőle örököltem.

Amikor kinyitottam a szobám ajtaját, éreztem, hogy a levegőben palacsinta illata terjeng. Igazság szerint kifinomult orromat már előtte megcsapta az édeskés illat, de azt hittem hallucinálok. Az ajtó kinyitása után azonban már kétségem sem volt afelől, hogy Esme elfoglalta a konyhát, és szívét- lelkét beleadja a sütésbe.

- Hát megérkezett a mi gimnazistánk! – fogadott, amikor beléptem a konyhába.
Csak egy halvány mosolyra futotta az erőmből, mert igazából már nagyon ideges voltam. Amúgy sem voltam éhes, mert tegnap voltam vadászni, és még az izgalom miatt is hányingerem volt. A palacsinta viszont az emberi ételek között az egyik kedvencem volt, és Esme-t sem akartam megbántani, így végül megettem két palacsintát. Ezután fogtam a táskám, és elindultam a pokolba.

Öröm volt az ürömben, hogy Apa bármennyire szerette volna, nem vihetett el az iskolába. Bár még nem jártam semmilyen nagyobb közösségben, azt még én is tudtam, hogy ciki, ha valakit az apja viszi a suliba. De hála istennek, nálunk legalább ebből nem származott vita. Forksban úgy tudják, hogy én Edward unokahúga vagyok, és azért költözök a városba, mert ő és Anya épp egyetemen vannak, és nincs idejük velük foglalkozni. A legkézenfekvőbb megoldás pedig az volt, hogy Charlie nagyapához költözök, aki amúgy is olyan magányos.

Őszintén szólva nem tudom, hogy miért maradtunk annak idején Forksban. A logika és az eddigi szokás is azt diktálta volna, hogy elköltözzünk valamilyen másik sötét, esős helyre. De nem tettük, így Anyáék jóformán ki sem mozdulhatnak a házból, mert mindenkinek feltűnne, hogy hiába telnek az évek, ők nem lettek öregebbek. Ez Carlisle-nak jelenti a legnagyobb problémát, mert az orvoslás az ő hivatása. Azért „él”, hogy másoknak segítsen. De már nem dolgozhatott tovább a forksi kórházban, ezért most az egyik szomszéd város orvosa. Ott senki nem ismerte, ezért szabadon gyógyíthat. De ehhez bizony minden nap hosszú távokat kell kocsikáznia. Amikor rákérdeztem, hogy mi az oka annak, hogy mindezek ellenére még mindig itt élünk, csak halvány magyarázatokat kaptam. Olyasmiket, hogy ez mind miattam van, azért hogy én boldog legyek. Persze én tudom, hogy nem ez a valódi ok, de az igazságra még nem sikerült rájönnöm.

A családom egészen a kocsimig kísért. (Egy ezüstszürke Volvo, amit Apától örököltem. Nem voltak hajlandók nekem veszélyes kocsit venni, és túl feltűnőt sem, így végül ezt választottam. A régi kocsik iránti vonzódásom szintén Anyától örököltem, és igazából egy öregebb kocsit szerettem volna, de Apa ennél régebbi autóba nem ment bele.) Mindenkinek adtam egy- egy puszit, és mindenkit megöleltem (ezt nem is kerülhettem volna el), és végül beindítottam az autót. Kihajtottam a garázsból, és mikor már nem láttak, egyre jobban benyomtam a gázpedált. Szerettem a gyorsaságot, a száguldást. Régebben Apa gyakran a nyakába ültetett, és végigszáguldott velem az erdőn. Amikor ilyen gyorsan hajtottam, mindig átjárt az a kellemes érzés, ami akkor.

De most még ez az érzés sem volt teljesen tiszta, mert pár perc elteltével rájöttem, hogy az iskola felé száguldozom. És minél gyorsabb vagyok, annál több időt kell végigszenvednem az iskolapadban. Így végül felemeltem a lábam a gázpedálról, és inkább fékeztem. Végül szelíd 40 km/h-s sebességgel döcögtem Forks központja felé, miközben az autórádióból Debussy nyugtató zenéje szólt.

Prológus- Más

Prológus
Más


Hogy milyen vagyok? Ez egy nehéz kérdés. Normális? Erre a felvetésre még csak halványan sem gondolhatok. Tulajdonképpen a normális és a hétköznapi szó az, ami a legkevésbé lefed engem. Ezt persze nem úgy értem, hogy őrült vagyok, csak nem vagyok átlagos. Különc? Ez sem a megfelelő szó. Hiszen a különcök maguk döntik el, hogy nem akarnak olyanok lenni, mint a többiek. Túl sötét vagy épp túl rikító ruhákban járnak, vagy befestik a hajukat, feketére lakkozzák a körmüket, esetleg a viselkedésükkel próbálnak kitűnni. Ami engem illet, én soha nem választottam ezt magamnak. Még a szüleim sem maguk tettek olyanná, amilyen vagyok, vagy legalábbis nem önszántukból. A legmegfelelőbb szó, ami jelen pillanatban és egész eddigi életemben leírt engem a más.

Mindig más voltam, mint a többiek körülöttem. A családom sem átlagos, így ez eleinte nem jelentett problémát. Úgy nőttem fel, mintha észre sem vettem volna a nyilvánvaló különbségeket. Persze ahogy nagyobb lettem, nekem is feltűntek apróságok, de megpróbáltam ezeket nem észrevenni. Mára azonban tudatosult bennem az igazság. Egyszerűen más vagyok. Anyáék persze jobb szeretik a különleges szót használni.

Hogyan is lehetne hétköznapi, aki nemhogy nem ember, de még csak nem is konkrétan valami más. Mert nem vagyok sem ember, sem vámpír, sem vérfarkas, sem alakváltó, sem valamelyik másik „mágikus” lény. Ahogy mondani szokás, félvér vagyok.

Apa már vagy száz éve vámpír, Anya is az már egy ideje, de amikor születtem még nem volt az. Hétköznapi halandó volt, akkor is, ha nem volt (és még ma sem) átlagosnak nevezhető. Még a titokzatos lények között is titokzatos vagyok. Nem tartozom egyik csoporthoz sem igazán, inkább ötvözöm a kettő tulajdonságait. A szívem dobog, de gyorsabban, mint bárki másé. A bőröm nem hideg, mint a családomé (sőt, forró!), de ugyanolyan hófehér. Azt a nem túl szerencsés tulajdonságot is örököltem, hogy a bőröm csillog, ha a napra lépek. Emberi mivoltom pedig gyakran pirulásban nyilvánul meg, Apa nagy örömére. És még ezer más dolog van, amiben más vagyok, mint Anyáék, és más, mint az emberek.

Ha ez nem lett volna elég probléma egész életemre (vagyis inkább létemre, mert nem tudom, ezt mennyire nevezhetem életnek), akkor ott volt még egy. Hét éve születtem, mégis olyan vagyok, mint egy tizenhét éves. Olyan gyorsan felnőttem, hogy amit másoknak tizenhét év alatt kell megtanulnia és átélnie, azt nekem hét alatt kellett. Pillanatok alatt végigrohantam a gyerekkoromon, és a kamaszkoromon, hogy végül itt álljak, mint egy majdnem felnőtt. És itt meg is álltam a fejlődésben. Innen nincs tovább, ilyen maradok örökké.

Sőt nem is olyan vagyok, mint egy átlagos 17 éves, hanem sok szempontból érettebb. Ha az ember egy olyan családban nő fel, mint amilyen az enyém, mindenbe beletanul. Főleg ha ehhez még különleges memória is társul, mint az én esetemben. Alice és Rosalie soha nem hagyta, hogy tájékozatlan legyek divatkérdésekben, és mindent megadtak nekem, amire egy kislány vágyhat. Jaspertől megtanultam, hogyan uralkodjak az érzéseimen, Emmettől pedig azt, hogyan védjem meg magam. Carlisle-tól ellestem, miként tudok uralkodni az ösztöneimen, Esmétől pedig megtanultam szeretni. Rajtuk kívül pedig még ott van nekem Apa meg Anya, akik minden kívánságomat lesik, és úgy szeretnek, mint senki mást a világon. (Talán egymást kivéve.) Nagyapa is rendszeresen meglátogat, pedig tudom, milyen nehéz ez neki. Még mindig nem érti teljesen, miért nőttem fel ilyen hamar, miért csillog a napon a bőröm, és valószínűleg még ezer más megválaszolatlan kérdés kavarog a fejében. De már így is többet tud, mint amit tudni szeretne.

De az, hogy más vagyok, még soha nem idegesített ennyire. Apa és Anya kitalálták, hogy nekem iskolába kell járnom, mint a többi gyereknek. Főleg Apa mániája, hogy rendesen kell élnem, és nem hagyhatok ki semmit az életben. - Mindent át kell élned, amit lehet. – mindig ezt mondja. Hiába mondtam nekik, hogy én nem vagyok olyan, mint mások, és ezt ők is pontosan tudják, nem hallgatnak rám. És a többiek is támogatják ezt a badarságot! Carlisle, Esme, Alice, Jasper, Rosalie és Emmett mind az iskola mellett voksoltak, amikor a családi kupaktanács elé vittem az ügyet. Hiába minden észérv, nem figyeltek rám. Ilyenkor mindig úgy kezelnek, mint egy hétévest. Minek nekem az iskola, amikor már mindent tudok, amit egy tudnom kell?

Senkinek nem mertem bevallani (még magamnak sem), hogy igazából félek. Félek, mert másnak lenni nehéz. Ezt még a többi korombeli is tudja. A hét évesek és a tizenhét évesek egyaránt.

Sziasztok!

Úgy döntöttem, az első, regény hosszúságúnak szánt Twilight fanfiction-ömnek szentelek egy külön blogot. Ez így mindenkinek egyszerűbb. Sokkal jobban elkülöníthetők egymástól az írásaim, ha külön blogom vezetem őket. :)

Azt nem tudom, mikor jön a következő fejezet, valószínű nem az elkövetkezendő időszakban, mert az érettségi és a végzős élet nagy úr. :)

De majd valamikor folytatom, ígérem.

Kitartás!